Lakáskeresésem új irányt vehet. A frissen kiszemelt célállomás Dartford.
Olvastam már olyan ingatlanhirdetést, amiben az állt: “elegáns cím”. (Vajon tényleg van olyan iparág, ahol számít, mi van a partner névjegyén? Vagy ehhez nem is kell ipar, magánban is egymásra licitálnak lakcímeket sorolva?) De vissza Dartfordhoz. Ott ugyanis elég magas a rock’n'roll faktor a génekben. Ráadásul az egykori általános iskola alapjaira The Mick Jagger Centre épült – nem véletlenül, mert a dartfordi rock’n'roll gének elsősorban az 1943-as évjáratúakban dominálnak, például név szerint a Jagger család akkor született Michael nevű porontyában és a Richards házaspár szeme fényében, Keithben. Ők azóta már leléptek, de a városka szépen gyarapodik nélkülük is, most is épült egy új lakónegyed, aminek az utcáit Rolling Stones-dalokról nevezik el.
Na oda kéne költözni.
13 dalcímből 13 postacím lett. Nálam első körben kiesett az Angie Mews, aztán a Little Red Walk (< Little Red Rooster), a Dandelion Row, a Lady Jane Walk, a Rainbow Close (< She’s a Rainbow). Bejön a Babylon Close (< Bridges to Babylon lemez), a Cloud Close (< Get Off My Cloud) – bár erről csak a beavatottak fogják tudni, hogy köze van a Stoneshoz, a Start Street (< Start Me Up) – erre is igaz, ami az előzőre, pedig milyen vicces szituációkat szülne, amikor az ember bediktálná valahol a teljes dalcímet mint utcanevet. Kis csalódás a Sympathy Street (< Sympathy For The Devil), az utcák elkeresztelőjére rá kéne küldeni Csernusdoktort, hogy ordítson az arcába, bevállalja, igen vagy nem, mert a sympathy a for the devil nélkül nagyon más, kell-e magyarázni. A Stones Avenue kissé fantáziátlan, versenyben marad tehát a Satisfaction Street, a Ruby Tuesday Drive vagy a Black Boulevard (< Paint It Black) – ez utóbbi annak ellenére, hogy szintén csak a bennfentesek számára lenne nyilvánvaló a Stones-utalás. Ha viszont lenne Brown Sugar Boulevard vagy 19th Nervous Breakdown Close, azonnal csomagolnék.
“Nem mindegy, hogy király a séród vagy sirály a kéród.” – én DA-tól hallottam, ő azt mondja, nem saját, de lehet, hogy csak szerénykedik.
A holnapi vizsgám tartalmazni fogja a következő szavakat, nem feltétlenül ebben a sorrendben: közösségi tudat – mazsola és tádé – alkalomszülte utcai harcos – önérdekű interpretáció – katasztrófaturista – elszabadult tank – túró rudi automata – újrajátszás.
A youtube ma a következő 3 videót ajánlotta a figyelmembe: Rolling Stones – Gimme Shelter; Rolling Stones – Sympathy For The Devil; Sesame Street – Elmo’s Song. Az első kettőt értem a már kedvencnek jelölt videók alapján. De a harmadik??? Vajon a Tankcsapda – Rock a nevem miatt vagy a The Killers és Lou Reed közös dala miatt került a szórásba?
Ha a Halálcsillag patikájában árultak volna lándzsás útifű szirupot, Darth Vader kiegyensúlyozottabb lett volna, és az egész történet másképp alakul. Erre kellett rájönnöm gyógyulás közben. Vagy legalább lándzsás helyett fénykardosat…
Mióta egy szegedi Elvis-imitátor üldöz a szerelmével, royaljerry indokoltnak érzi rendszeres időközönként felhívni a figyelmemet arra a feltételezésre, miszerint: “Ölvisz nöm halt mög.” Akár élve, akár halva, hatása mindenesetre van, az utóbbi időben az “a little less conversation, a little more action please” volt a jelszó.
Írtam egy cikket a belváros légszennyezettségéről, határértékekről, káros anyagokról. Két tanulsága van az esetnek. 1. Ha az ember soha nem volt reálos, annál inkább humános, akkor csak úgy vágjon bele ilyen témába (vegyjelek, fura mértékegységek, soroljam?) ha ideje, mint a tenger. 2. Elkezdek nem belvárosi lakást keresni. De tényleg.
Azt megfigyelte már rajtam kívül is valaki, hogy a lemezeken általában a 7. szám a legjobb? Na jó, néha a 9.
Don’t ask me what’s going on. I’ll explain in the car.
Kitöltöttem egy tesztet, ez a végeredmény.
| Your Makeup Look Is |
 Punk Glam Eyes You’re the perfect mix of rock and roll meets glamour! |
Aki tudja, mi az a dallaszozás, nagyon csibe nem lehet. Valamikor a 80-as években megvette a királyi (és akkor egyetlen) tévé a Dallas című sorozatot; hogy a nyugat felé nyitás vagy a nyugati dekadencia káros hatásainak bizonyítása volt a cél, az ma már eldönthetetlen. A szereplők arcát mintha baltával faragták volna, szűkös színészi eszköztárral voltak felszerelve, jobbára szövegfelmondó fényvisszaverő felületként funkcionáltak. És mindenki nagyon sokat ivott. Ebből lett a dallaszozás. A lényeg az volt, hogy sokan nézték egyszerre, és amikor egy szereplő lelökött egy italt, akkor a nézők is követték a példáját. Mindez péntek este, mert akkor volt a tévében a sorozat. Állítólag mocskosul be lehetett rúgni. Állítólag, mondom, mert engem akkor még az ált.isk. nyomasztott, nem a péntek esték tartalmas elütése. Na de. Ma este új társasjáték született, dallasi alapokon, komoly perspektívával. Ez pedig a norbizás nevet kapja a keresztségben. A játék hátránya, hogy A nagy fogyás című agysejtzabáló műsort kell nézni hozzá, az előnye pedig az, hogy szabályok közé szoríthatjuk addikciónkat, amely tudniillik a csokievés. Tehát: amikor azt mondja Sch. Norbert tömbkörüli fogyasztó kisiparos, hogy “ég a zsír”, azonnal meg kell enni egy kocka csokit / egy (szigorúan étcsokis, “félig mártott”) vaníliáskarikát / egy csokisperecet. A bevitt kalóriákat pedig rekeszizom-tornáztatással mozogjuk le: amint egy szereplő elkezd sírni (ez kb 30 másodpercenként történik meg), mi harsányan kacagunk.
A szemle-saga (szaga?) tovább burjánzik. Most olvasom, a korábban említett tanácselnök átnevezte a fődíjat. Arany Orsó-díj. Nem olyan, mintha a legjobb Csipkerózsika nyerhetné el? Őt szúrta meg egy orsó. Aztán aludt, sokat. Ez akkor kettőt jelenthet: Vagy a legaltatóbb film díja (oké, ez rendben van, láttunk, végigaludtunk már fődíjas filmet), vagy arra célozgat a zsűri, hogy a fődíjasnak aludni kéne egy-kétszáz évig, nem pedig filmeket csinálni. Akinek ennyi okosság eszébe jut, annak vannak még tartalékai, el fog még kápráztatni néhányszor a szemléig. Olyan jó lenne tudni, ki tette ezt a fazont oda, ahol van. És miért.
A filmszemle eddig unalmas volt. Vagy legalábbis a megnyitó. Nem én mondom; gyanítom, így gondolhatta Herendi Gábor, a frissensült tanácselnök. (A szemlét a szemletanács dirigálja, ennek az elnöke lett most HG.) Határozott elképzelései vannak, első lépésként úgy döntött, ne vetítsenek filmet. Vagy legalábbis a megnyitón ne. Mert állítólag az untatná az egybegyűlteket. Mert állítólag – idén is – lesznek nem filmesek is. És a nem filmesek nyilvánvalóan unatkoznak filmnézés közben. Vaslogika, acélcinizmus. Készüljünk fel lélekben, hogy esetleg a filmszemle többi napján sem lesznek filmek. Hátha akkor is odatévednek nemfilmesek.
A megnyitón állítólag kurta, ám annál szórakoztatóbb kis blokkok lesznek. Rémképeim alapján erősen emlékeztetni fog egy Auchan-parkolóban rendezett gyereknapra, tombolával, puffadt arcú, recycled popipari szakmunkásokkal.
Egyébként van még hová fejlődni a megnyitó tekintetében. Például egy kisteremben mégiscsak lehetne vetítés, hátha odavetődik 8-10 ember, aki akár még magyar filmet is képes megnézni. Vagy mindenkinek a kezébe lehetne nyomni egy zseblámpát és egy sudoku-füzetet, hogy ha mégis unatkozna, legyen mivel elfoglalnia magát. Egyébként meg a szemlenyitó mindig kurva hidegben, latyakos időben szokott lenni – mi lenne ha mindenki otthon maradna, megkapná csatolt fájlként a beszédeket, a youtube-ra felraknák, ahogy az életműdíjasokat felkeresik otthonukban, és a kezükbe nyomják a díjat. Akik meg a legújabb ruhájukat akarták volna megmutatni, csinálnak otthon egy fotót, aztán körbeküldik e-mailben, felrakják a wiwre, a facebookra, a flickrre. Hát nem?
Az is lehet, hogy mindenki csak a kajáért, sütiért ment eddig a megnyitóra. Akkor viszont ki lehetne küldeni egy kis pakkot azoknak, akiket meghívnának. Vagy még egyszerűbb: étkezési utalványokat is lehet küldeni, az nem romlik meg a postán. És akkor szemlesüt, szájbefog, megy a sarki közértbe parizerre, linzerre váltani a kajajegyet. Hazafelé meg kivesz egy Herendi-filmet a tékából.
Péntek este (napnyugta után, naná, az most kb. délután fél kettőkor van) sajtburgert sütöttem. És közben sűrűn emlékeztettem magam arra a viccre, amelynek poénja kb. úgy hangzik: tőlem balra sábát volt, tőlem jobbra sábát volt, de volt középen egy keskeny csík, ahol még nem. Esetünkben a keskeny csík egy tűzhelynyi volt.
Kívülről egyébként nem is látszott, hogy sajtburger, mert a sajt el volt rejtve a húspogácsában (á lá Stahl). De szerintem így is számít.
Nyuszja az anyósülésen: – Az a pasi ott a sarkon helyes volt.
Lulu: – Visszatolassak?
(a saroktól kb 10 méterre vagyunk ekkor)
Nyuszja: – Á, mostmár mindegy.
Lulu: – Ma is véget ért egy nagy szerelem.
Az utolsó mondat eredetije abban a darabban (letölthető itt a szerzőnek köszönhetően) hangzik el, amelyet annak ellenére tudok kívülről, hogy soha nem dolgoztam vele. Nyuszja hasonlóképp. Ezért aztán egyedül ő érti, hogy miért kaptam röhögőgörcsöt, amikor 24-nézés közben beugrott az a régi richtofit-reklám, amely úgy kezdődött, hogy vannak napok, mikor minden nehezebb… Ez persze nem hátráltatta Jack Bauert a rendcsinálásban.
Szakbarbárnak tekinthető-e két nő, ha egy boltban, táskamustra közben megállapítják: “ebbe még egy kis beta sem fér bele”? (a hét alkérdése: az idézet kijelentő módban hangzott el, az alapmondat kérdés, de csak egy írásjel lehet a mondat végén, akkor most mi legyen?)
Tegnap G. tanár úr órájának végén meg kellett szavazni, hogy Willy Loman bűnös-e (a vád legyen mondjuk a saját, a felesége és a fiai életének elrontása). 13:7 arányban bűnösnek lett nyilvánítva, G. nem nyilatkozott, bár szekíroztuk, ezért aztán mégis: csak annyit hajlandó mondani, hogy ő öreg. Ezek szerint én fiatal vagyok, kegyetlenül.
Aki kitalálja, hogy milyen cucc kell ahhoz a triphez, hogy hajnali fél ötkor Dieter Bohlen képeket keressünk a neten, az kap belőle. Nem a képekből.
Royal nem értette a taksa című bejegyzésemet, itt alant. Ez azért bréking, mert ő konkrétan az agyam másik fele. Tehát ha ő nem érti, akkor nekem sem kéne értenem. Pedig.
No de akkor talán mégis valami egyszerűbbel kéne próbálkozni. Ugyanaz rövidebben, a 24 6. évadból kölcsönzött találó-talált mondattal: Never negotiate with a sociopath!
Nevetget a pisai ferde torony-hasonlaton, kétli, hogy csodálkoznék magamon. Bölcsésztempó, mondja, dramaturgtempó, forgattad a kezedben, piszkáltad, zörögtetted tovább, mert nem hittél a szemednek, azt hitted, van még benne, nem pedig bruttó másfél órát ér, bruttó, vagyis közlekedéssel együtt.
És ez az a pont, ahol a mesélő elmondja, hogy a beszélő nagy életismeretről tesz hamarosan tanúbizonyságot. Úgy folytatja ugyanis némi gasztronómiai fontolgatás, kitérő után ismét a pisai kapcsán, hogy ami viszont nem derül ki a tornyoknál, legyenek ferdék, egyenesek, hogy mennyire taksálják magukat, mert emberből akad olyan, aki csupán 160 karakterre taksálja magát, sms-nyi mondanivalója akad, de nem azért ám, mert nem híve a kétirányú kommunikációnak, hanem mert őszinte pillanataiban nem tartja rá magát méltónak? alkalmasnak?, válassz, és hát mi mit tehetnénk, mint hiszünk neki, és besoroljuk a csupán szafaribuszból, fékezés nélkül!, megtekintendő természeti jelenségek közé.
A mesélő most kacaghatna, de nem teszi, mert azon tűnődik, vajon tudja-e a beszélő, hogy mennyire nagyon bele…
Lulu: Nős?
Nyuszja: Nem, fizikus.
Még az előzőhöz: a művészettörténetileg túlképzelt túlképzett royal azt mondja (írja: chat), hogy “namost az a baj, hogy a pisai ferde toronynál (továbbiakban pft) a legkevésbé a torony a látványosság – sokkal inkább a kerengő, vagy a templom …csak azt a sok lúzer amcsi mind leszarja, mer’ Jé, bazz Joe, ez télleg ferde, asztaaaaaaaaaaaaa…” Ezt én is tudom – nem azt, hogy mit mondanak az amerikaiak, hanem hogy mi az igazi látványosság -, sőt azt is tudom, hogy tudja, hogy tudom. Ez a baj a szimbólumokkal. Csak akkor működnek, ha a konkrétumok egy részétől eltekintünk. Plusz sajnos az is eszembe jutott, hogy a Galleria Borghesében maximum 2 órát lehet nézelődni. Ha az életre nem húzható rá a szimbólum, akkor a szimbólumot vagy az életet kell jobban/közelebbről/alaposabban megvizsgálni?
Életről jut eszembe: tegnap háromszor is olyan érzésem volt, mintha Maude Vári Éva csodahangján a fülembe harsogná, hogy életéletélet. 1. kávéház, ahol gyümölcsösládákon és bolhapiaci bútorokon, az utcán ülve lehet proseccót és quiche-t reggelizni (Prenzlauer Berg, délben) 2. a New York-i Met 19. sz-i francia gyűjteményének kiállítása itt, benne Monet napraforgói 3. Monsieur Vuong étterme, mangós csirke forró limette-gyömbér itallal.
A Telegraph közli a vicces listát a világ legkiábrándítóbb helyeiről. Ezek szerepelnek minden útikönyv címlapján, persze, közhellyé vált köz-helyek. 10. helyen a pisai ferde torony, amiről eszembe jut M., aki nem hogy olasz, hanem még firenzei is! Tavaly nyáron olaszórán (M. tanítja, mi tanuljuk) azt mondta valaki, hogy megy Toszkánába. M. vigyorog, kérdezi, hova. Kiderül, hogy a fiatalember több napot szándékozik eltölteni Pisában. M. nagyjából kikéri magának, közli, hogy abban a városban legfeljebb másfél óra van, de az már közlekedéssel együtt, ha annyira elvetemült vagy, hogy odamész, akkor nyilván azt a nyomorult tornyot akarod látni, ami a pisaiak szerencsétlenségének ékes bizonyítéka, tehát: odamész, megnézed, ferde? ferde!, eljössz. Tanulság is van ám, az már nem tavaly nyári, nem pisai – nagyjából annyi lenne, hogy semmire nem kell több időt szánni, mint amennyi benne van. Közhely ez is, naná, de hát azokról van szó. Megnéztem közelről a saját pisai ferde tornyomat, úgyhogy akkor visszatérnék a… hm. Legyen mondjuk a Galleria Borghese. Na oda. Csókoltatom M-et.
Tegnap este beigazolódott régi gyanúm. A hatvanas években volt egy titkos NASA-kísérlet. A cél az überellenálló, mindent túlélő emberszabású lény kifejlesztése volt, a tesztlabor pedig a könnyűzenei élet. Kidarwinizálódott Brian Jones, Jimi Hendrix, Janis Joplin, Jim Morrison. Royal szíves közlése alapján tudom, mindannyian 27 évesek voltak, mikor távoztak az élők sorából. Ez jel, nemdebár? A sikerült prototípusok: Iggy Pop, Lou Reed, Debbie Harry – és igen, ő, Keith Richards.
Abban a tapsviharban, amit tegnap este a Népstadionban (tudom, nem úgy hívják már, mindegy, nekem marad, mint a Mártírok útja) kapott, benne volt a tavalyi kókuszdió, A Karib-tenger kalózai (nem csak a 3., amiben meg is jelent, hanem az összes!), és persze az előző néhány évtized. Mick Jagger előtte bemutatta az egész társaságot, utoljára őt, gyanítom, rá maradt volna a másik Glimmer Twin bemutatása. Ezt vagy feleslegesnek ítélte, vagy elfelejtette, soha nem fogjuk megtudni, Mick bemutatlanul távozott (nem sértődés, hanem átöltözés okán), Keith közölte, hogy ő nem fog a magyarral próbálkozni (Jagger derekasan küzdött, és nem maradt alul, igaz, hosszú távon nyilván fölül se), helyette szólt: “How are you doin’, okay? Good to see you. Anyway, good to see anybody.” Aztán nem fogalmazott, hanem zenélt, pedig beszélni is tud elég ügyesen. Ilyeneket: “How many times can you use those words – justice, freedom. It’s like margarine, man. You can package it and you can sell that too.” (1971) Meg: “Wherever people see evil, usually there is fear and paranoia within the viewer. We’ve never tried to hide anything or cover up our lives. If some people see us and are scared of us and think us evil, there’s nothing we can do for them. That’s THEIR problem.” (1972) Ez utóbbit ajánlanám – többek közt – a Magyar Orvosi Kamara azon tagjainak, akik fedezik a soraik közé keveredett közveszélyeseket. További Richards-idézetek itt (van a többi Rolling Stone-tól is). A zenéről nem írnék, maradjunk annyiban, jó volt. Nagyon jó.
(A képen részlet Steve Pyke fotójából.)
Vártam, hogy átvehessem a bookline-on rendelt könyvet. Előttem ősz, fonott copfos férfi. Nyújtja felé a lány a mostanában a rendeléshez járó kólát, “fogadja el…”. Nagyot ugrik a copfos, “isten ments, ez méreg”. Respekt azért, hogy ilyen intenzíven át tudja élni a kólaellenességet. A pénztárnál megint a copfos mögött állok. Hátranéz, látja, hogy kezemben nem csak könyv, hanem kóla is. “Az enyémet is elviheti, ha szeretné”. Köszönettel nem élek a lehetőséggel. Valószínűleg szerinte sem logikus másnak olyasmit ajánlani, amit mi magunk méregnek tartunk és elutasítunk, ezért gyorsan hozzáteszi, hogy mégis inkább lebeszélne róla, mert tényleg méreg. És sorolja is, mi minden van benne. Mondom neki, köszönöm, tudom. Aztán ránéz a könyvre, amit a kezemben tartok. Kegyes halál a címe. Ezután feladja a meggyőzésemet.
(ps. a könyvet kérésre rendeltem, nem magamnak. Lehet, hogy a kólát is mellékelni kellett volna, amikor eljuttattam a jogos tulajdonoshoz?)
Tegnap azzal a keresőkifejezéssel találtak rám, pontosabban a blogra, hogy: valami. Mégis, vajon mit kereshetett az illető? Persze van az úgy is, hogy nem is keres az ember, csak talál. Napokkal ezelőtt Nyuszjának nem létező pornófilmek címeire volt szüksége. Ne kérdezzétek miért, ha minden jól megy, majd a mozikban meglátjátok. Akkor hirtelen csak a “Nem félünk a farkamtól” jutott eszembe, azóta viszont folyamatosan jönnek. “Résemről a szerencse”. De még az antik subbacultchák böngészése közben is azt látom, hogy Kempelen Farka. Ej, mikor lesz ennek vége.
Értelmezze nekem valaki azt a mondatot a Boney M örökbecsűjéből, hogy azt mondja: “I’m crazy like a fool”.
Heti low: papírzsebkendőt felejteni a mosógépbe pakolt fekete holmik egyikében. Heti high: véletlenül összefutni olyanokkal, akik gyorstárcsázásra vannak beállítva a telefonban.
Van (lesz) ez A társulat című műsor a királyi tévén. Talán szerencsésebb lenne, ha a szerzőpáros csendben, egymás nyakába borulva, bemattulva borongana az elmúlt 25 éven, és nem szervezne kimittuddal, túlélőshow-val, pénz- és társkeresővel kombinált zenés magyarkodást. Sejthették, hogy gáz lesz a végeredmény, más magyarázat nincs arra, miért győzték meg AlföldiRobit, hogy üljön a zsűriben – gyanítom, ő lenne a garancia a nézettségre. A Best of DVD-re javaslom extrának a legblődebb István királyos viccek megfilmesített változatát. Egy ötlet egy régi subbacultcha hírlevélből:
- Hogy mondod másképp: István király szelleme a folyó mellett sétál?
- Parti vajkrém.
Róma mostanában több emberből is kihozta a kamikazét. Itt van például az a kolumbiai fiatalember, aki valószínűleg néhány éves lemaradással, mostanában nézte meg Az olasz melót. A látottak akkor juthattak eszébe, amikor a Via Sistinán elért a Trinità dei Montihoz, és ott balra rántotta a kormányt, és elkezdett tempósan lefelé gurulni a Spanyol lépcsőn. A Piazza di Spagnát már nem érte el, elakadt az a szegény-szép Toyota félúton, pedig ha leér, mehetett volna tovább a metróba (nyilván az volt a cél, legalábbis ha áll a hipotézis Az olasz melóval kapcsolatban). Ki gondolta volna, hogy éppen ez a pofa Hiller István lelki társa? H.I. is nagy filmes elődök nyomában jár: Gábor Zsazsa nyilatkozta azt, hogy mindegy, mit, csak beszéljenek róla. Az index beszámolója alapján H.I. szerint is az a lényeg, hogy az országra irányuljon a figyelem. Kösz, megvolt. Tehát: Rómában meghatottan jelentette be, hogy van egy Botticellink. Aztán mások bejelentették, hogy mégsincs Botticellink.
A lehetőségek a következők: 1. újra nemzetközi összeesküvés áldozatai lettünk, és még azt a kis korai Botticellinket is el akarják venni tőlünk. 2. ez a híres visszafelé nyilazós magyar virtus feltámadása: most meglebegtetjük a hírt, erre “megtámadnak”, elkezdünk menekülni, és majd egyszercsak – csiribicsiribá – hátrafordulunk és visszatüzelünk valami cáfolhatatlan bizonyítékkal (van olyan egyáltalán régi művekkel kapcsolatban?) 3. elcseréljük H.I-t a kolumbiai fiatalemberre. Utóbbinak nyilván még eredetibb ötletei lennének a magyar kultúrával kapcsolatban.
