94cm

Ma este (9-én), a Menzában gyerek-felnőtt dolgokról beszélgettünk. (A helyszín nem tartozik szorosan ahhoz, amit elmondanék, dehát ha már nem úgy kezdtem, hogy kedves naplóm, viszont az események rögzítésére törekszem, legalább azt írjam le, ami biztos. Plusz kipróbálom, hogy tudok-e linkelni.) Eszembe jutott egy két héttel ezelőtti szituáció. Keresztlányomat (22 hónapos, továbbiakban: Liz), apját és nagymamáját szállítottam egy családi összejövetelre (az ő családjukéra, persze). Anyja igazoltan távol, történetesen előző nap szülte meg a kistesót. Autóból kiszáll, kis tötyörészés, kerítéshez odarohan a háziak kutyája ugatva. Liz vakmerő gyerkőc, plusz ismeri is a kutyát, de most valamiért megijedt. Hátrahőköl, nem mozdul. Majd nyújtogatja a karját – vagyis hogy vegyem fel. Felveszem, de most nem lóbálja lazán a kezeit, ahogy szokta, hanem kapaszkodik. Nehezen leírható érzés volt, hogy ez a kis 94 centis lény hisz abban, hogy meg tudom védeni valamitől, ami fenyegeti őt. Egyrészt maga a megdicsőülés, naná. Másrészt hátborzongató. Hogy akkor most fel kéne nőni a feladathoz. Hogy most már átkerültem a másik oldalra, gyanítom, végleg. Mondjuk itt volt az ideje, plusz ez valószínűleg nem most történt, hanem már néhány éve, csak eddig semmi sem szembesített vele.

Különben is, igazából nem történt semmi különös. Egy kisgyerek megijedt egy nála nagyobb kutyától, aki éppen a legközelebb volt hozzá, felvette. Aztán happy end: 5 perc múlva nyoma sincs a nagy ijedtségnek.