Szerda du. 4-kor keresztelő, én meg reggel óta női Hugh Grantnak érzem (oh, Ádám) magam. Találtam még két embert a baráti körömben, akik nem tudták Rómába nem eljutásom hiteles, de szomorú történetét, úgyhogy gyorsan elmondom nekik is. Aztán kiderül, hogy ez nem volt olyan jó ötlet, mert pocsék kedvem lesz tőle. Önvizsgálat, az eredmény: kedvenc extrémsportom saját sebeim feltépése. Ha tennék újévi fogadalmakat, top5-ös lenne az, hogy ezentúl köremailben értesítek mindenkit a tragikus-közeli eseményekről. Mint ahogy az is, hogy legközelebb amikor az órára nézek, és megállapítom, hogy ideje elkezdeni készülődni, akkor nem elégszem meg ennyivel. Hanem elkezdek készülődni. Mondjuk.
Öltözés közben gyors sms (lehet keresztelőre feketében menni?) L-nek, aki egyrészt ennél rázósabb helyzeteket is segített már megoldani, másrészt az ország legelegánsabb embere, ha az Oktogonon ruhát cserélne egy hajléktalannal, akkor is beengednék az Operabálra. Aztán rájövök, úgysincs idő átöltözni, marad a szoftdomina-stíl. Úgy vezetek át a városon, mint egy Fittipaldi, közben jó szívvel emlékezem HarmadikFejezetre, aki megtanított vezetni, aztán eszembe jut, hogy hiszen ő már ellenség, akkor gyorsan elátkozom, közben rákanyarodom a Margit hídra, kivételesen nem örülök, hogy a biciklis futár betartja a kreszt, és az úttesten közlekedik, amikor a járdán megyek ugyanott, akkor bezzeg ott tekernek, erről eszembe jut egy régi Gusztáv rajzfilm, amiben G. az autósokra rázza az öklét, míg eljut a kocsijáig, aztán beül az autóba, és attól kezdve a gyalogosokat anyázza, úgy döntök, nem akarok Gusztáv lenni, amúgy is csak három szál haja van, az Árpád fejedelem útján azon gondolkozom, melyik rajzfilmfigura lennék, húsz év múlva Edna Mode a Hihetetlen családból, az Árpád hídnál eszembe jut, hogy GD-nek azt mondta a matematikus pasija, aki akkor még nem volt ex, hogy amíg akár egy perccel is korábban van, mint a megbeszélt időpont, addig még van elméleti esélye odaérni, elméleti esélyem tehát még van, viszont a gyakorlatban a holtponton az lendít át, hogy a rádióban megszólal az I will survive, a Szentendrei úton, a kereszteződésnél, ahol le kell kanyarodni, állok a pirosnál, egykedvűen nézem, ahogy két csigalassú dömper rákanyarodik az útra, ahol terveim szerint 10 km/óránál gyorsabban mentem volna végig, eddig azt hittem, csak az akciófilmekben szoktak teherautók, kamionok, mezőgazdasági gépek ilyenkor felbukkanni, arra gondolok, hogy a színházban bezzeg ráhagynak hét percet a kezdésre, de kiderül, minden bizonnyal a templomban is, mert 16.07-kor royal rámcsörög, tehát az lehet a kezdés előtti utolsó pillanat, felvenni nem tudom, a templom előtti sarkon ránézek az órára, némi elégtételt ad, hogy éppen annyit kések, amennyivel az eredetileg tervezetthez képest később indultam, tehát odaértem volna, ha sikerül elindulni. Szerencsére több gyerek is van, akik ugyan a szüleiknek köszönhetően pontosan érkeztek, viszont gondoskodnak róla, hogy ne az én késésem legyen az egyetlen zavaró tényező, ezért nagyon hálás vagyok nekik. Leülök, majd azzal a lendülettel állok is fel, hogy Lizzel, akit egy és háromnegyed éve ugyanebben a templomban a keresztvíz alá tartottam, kimenjünk cicát (“Szisza. Moszt.”) keresni. Találunk is, elégedetten visszatérünk. Aztán Liz mégsem olyan elégedett, de szerencsére a templom tartozéka egy zongora is, amin az események után levezetheti az előző háromnegyed órában felhalmozódott feszültségeit. (Lulu: Tiszta Kurtág. Royal: Elkurtág. Lulu: Nem kicsit. Nagyon.)
1 Response to “miss hugh fittipaldi”