In preparing for battle I have always found that plans are useless, but planning is indispensable. – Dwight D. Eisenhower
Az úgy kezdődött, hogy továbbra is akartunk olaszra járni. Ugyanazok az emberek, ugyanabban az időpontban, ugyanabba az iskolába, ugyanahhoz a tanárhoz. Ez nem harci helyzet, gondolná a mezei júzer. Sőt. Ha én nyelviskola lennék, olyan csoportról álmodnék, aki beesik az ajtón úgy, hogy azt se tudja mondani, ciao, majd évek múlva úgy megy ki, hogy már a tolmácsszintet is háromszor végigjárta. Marad, tanul, költ, ráadásul nem egyedül, hanem kötelékben. De nem vagyok nyelviskola. Aki viszont az, más stratégiát követ. Én meg hirtelen makrancos leszek, ha átszervezik az életemet, döntéseket hoznak helyettem, ráadásul nem is értesítenek róla, hanem véletlenül tudom meg, pedig én fizetek. Na de. Kiderült (megint), hogy ha valami elkezd rosszul alakulni, abból akár még remek dolgok is kisülhetnek. Ehhez mondjuk az is kellett, hogy hárman legyünk, és ne csak sóhajtozzunk, hogy olaszul tudni vágyunk (lásd három nővér, Moszkva), hanem lépjünk is. Ez esetben le. Vagy legalábbis közöljük, hogy le fogunk lépni. Nem zsarolásnak szántuk, komolyan gondoltuk, már el is kezdtük szervezni a magánóráinkat. De végül az iskola mégis úgy viselkedett, mintha kapitalizmus lenne, és a vevőkből élnének: még az eredeti elképzelésnél is jobb megoldást találtak. Happy end.
2007. Április havi archívum
Mai aktuális múltpakolásom során megtaláltam annak a fiúnak a fotóját, aki a gimnáziumban tetszett. Rettentően megörültem neki, mert nagyon jó keretbe raktam annak idején. A kép a szemétben landolt, én pedig boldogan balra el a kerettel. Nemrég láttam a wiwen a (keretezetlen) mostani képeit. A hormonjaim nagyon lapítottak, sőt, kétségbeesésükben inkább halottnak tetették magukat.
A nyúl, némi ellenszolgáltatás fejében, tojt olyan evőeszközkészletet, ami már kinéződött. Kiskanalaim száma egy ideje exponenciálisan növekszik, és az az igazság, hogy a tányérok is szaporodnak. És látá Ő, hogy ez nem jó: nem ösztönöz mosogatásra.
Én is pakolom a múltam, ahogy azt royal is tette nem olyan rég. Ma például előkerült egy másfél négyzetméteres portré dédanyámról, aki egy fergeteges tollas kalapban ült modellt – maradva az előbb bevált méretmeghatározásnál, ez a kalap a valóságban kb. egy négyzetméter lehetett. Anyám meséli, hogy ez az ő gyerekkorukban még megvolt, sok másikkal együtt; játszottak a testvérével hétvégenként a békeidők operabemutatóit (és egyéb olyan helyeit, ahol tout Budapest ott volt) megjárt darabokkal, és ha nagyon-nagyon jók voltak, akkor a dédanyám elővette a legféltettebb kalapját, amin egy fészek volt kitömött madarakkal.
Hazaérve feltérképeztem a saját kalaphelyzetemet. Kalapból csak szalma van, egy, szűzen, aztán van még egy gyerekcsináló sapka a berlini filmfesztiválról, egy lila és egy szürke svájcisapka (miniantennával), és egy négyzetalaprajzú szövött etnofazon (biztos van valami neve), ami egy főiskolai vizsgadarab utolsó előadása után került a birtokomba. Mielőtt valaki riasztaná a vas utcai kelléktárat: nem onnan volt, mindenki beleadott valamit a sajátjából a jelmezekbe, aztán a végén keresztbe-kasul ajándékoztuk egymásnak a cuccokat diplomaajándék gyanánt.
“Csak a szépre emlékezem” jeligével megjegyezném, hogy az olasztesztem 5 feladatából kettő 100%-os lett, egy pedig 98%-os. Volt egy diszkrétebben fényes megoldásom is, plusz egy olyan, amit fedjen jótékony köd. Viszont egy életre megtanultam, hogy a “come se” után alapesetben congiuntivo imperfetto jön, ha ez valakinek mond valamit. És különben sem ér olyan feladatot adni, aminek 19 mondata közül 17 nyelvtanilag teljesen egyforma. Nahát.
A magyar adminisztráció újraértelmezte a bolondok napját azzal, hogy ma bezár a Lipót.
