makranc

In preparing for battle I have always found that plans are useless, but planning is indispensable. – Dwight D. Eisenhower
Az úgy kezdődött, hogy továbbra is akartunk olaszra járni. Ugyanazok az emberek, ugyanabban az időpontban, ugyanabba az iskolába, ugyanahhoz a tanárhoz. Ez nem harci helyzet, gondolná a mezei júzer. Sőt. Ha én nyelviskola lennék, olyan csoportról álmodnék, aki beesik az ajtón úgy, hogy azt se tudja mondani, ciao, majd évek múlva úgy megy ki, hogy már a tolmácsszintet is háromszor végigjárta. Marad, tanul, költ, ráadásul nem egyedül, hanem kötelékben. De nem vagyok nyelviskola. Aki viszont az, más stratégiát  követ. Én meg hirtelen makrancos leszek, ha átszervezik az életemet, döntéseket hoznak helyettem, ráadásul nem is értesítenek róla, hanem véletlenül tudom meg, pedig én fizetek. Na de. Kiderült (megint), hogy ha valami elkezd rosszul alakulni, abból akár még remek dolgok is kisülhetnek. Ehhez mondjuk az is kellett, hogy hárman legyünk, és ne csak sóhajtozzunk, hogy olaszul tudni vágyunk (lásd három nővér, Moszkva), hanem lépjünk is. Ez esetben le. Vagy legalábbis közöljük, hogy le fogunk lépni. Nem zsarolásnak szántuk, komolyan gondoltuk, már el is kezdtük szervezni a magánóráinkat. De végül az iskola mégis úgy viselkedett, mintha kapitalizmus lenne, és a vevőkből élnének: még az eredeti elképzelésnél is jobb megoldást találtak. Happy end.