Kitöltöttem egy tesztet, ez a végeredmény.
| Your Makeup Look Is |
 Punk Glam Eyes You’re the perfect mix of rock and roll meets glamour! |
2007. november havi archívum
Aki tudja, mi az a dallaszozás, nagyon csibe nem lehet. Valamikor a 80-as években megvette a királyi (és akkor egyetlen) tévé a Dallas című sorozatot; hogy a nyugat felé nyitás vagy a nyugati dekadencia káros hatásainak bizonyítása volt a cél, az ma már eldönthetetlen. A szereplők arcát mintha baltával faragták volna, szűkös színészi eszköztárral voltak felszerelve, jobbára szövegfelmondó fényvisszaverő felületként funkcionáltak. És mindenki nagyon sokat ivott. Ebből lett a dallaszozás. A lényeg az volt, hogy sokan nézték egyszerre, és amikor egy szereplő lelökött egy italt, akkor a nézők is követték a példáját. Mindez péntek este, mert akkor volt a tévében a sorozat. Állítólag mocskosul be lehetett rúgni. Állítólag, mondom, mert engem akkor még az ált.isk. nyomasztott, nem a péntek esték tartalmas elütése. Na de. Ma este új társasjáték született, dallasi alapokon, komoly perspektívával. Ez pedig a norbizás nevet kapja a keresztségben. A játék hátránya, hogy A nagy fogyás című agysejtzabáló műsort kell nézni hozzá, az előnye pedig az, hogy szabályok közé szoríthatjuk addikciónkat, amely tudniillik a csokievés. Tehát: amikor azt mondja Sch. Norbert tömbkörüli fogyasztó kisiparos, hogy “ég a zsír”, azonnal meg kell enni egy kocka csokit / egy (szigorúan étcsokis, “félig mártott”) vaníliáskarikát / egy csokisperecet. A bevitt kalóriákat pedig rekeszizom-tornáztatással mozogjuk le: amint egy szereplő elkezd sírni (ez kb 30 másodpercenként történik meg), mi harsányan kacagunk.
A szemle-saga (szaga?) tovább burjánzik. Most olvasom, a korábban említett tanácselnök átnevezte a fődíjat. Arany Orsó-díj. Nem olyan, mintha a legjobb Csipkerózsika nyerhetné el? Őt szúrta meg egy orsó. Aztán aludt, sokat. Ez akkor kettőt jelenthet: Vagy a legaltatóbb film díja (oké, ez rendben van, láttunk, végigaludtunk már fődíjas filmet), vagy arra célozgat a zsűri, hogy a fődíjasnak aludni kéne egy-kétszáz évig, nem pedig filmeket csinálni. Akinek ennyi okosság eszébe jut, annak vannak még tartalékai, el fog még kápráztatni néhányszor a szemléig. Olyan jó lenne tudni, ki tette ezt a fazont oda, ahol van. És miért.
A filmszemle eddig unalmas volt. Vagy legalábbis a megnyitó. Nem én mondom; gyanítom, így gondolhatta Herendi Gábor, a frissensült tanácselnök. (A szemlét a szemletanács dirigálja, ennek az elnöke lett most HG.) Határozott elképzelései vannak, első lépésként úgy döntött, ne vetítsenek filmet. Vagy legalábbis a megnyitón ne. Mert állítólag az untatná az egybegyűlteket. Mert állítólag – idén is – lesznek nem filmesek is. És a nem filmesek nyilvánvalóan unatkoznak filmnézés közben. Vaslogika, acélcinizmus. Készüljünk fel lélekben, hogy esetleg a filmszemle többi napján sem lesznek filmek. Hátha akkor is odatévednek nemfilmesek.
A megnyitón állítólag kurta, ám annál szórakoztatóbb kis blokkok lesznek. Rémképeim alapján erősen emlékeztetni fog egy Auchan-parkolóban rendezett gyereknapra, tombolával, puffadt arcú, recycled popipari szakmunkásokkal.
Egyébként van még hová fejlődni a megnyitó tekintetében. Például egy kisteremben mégiscsak lehetne vetítés, hátha odavetődik 8-10 ember, aki akár még magyar filmet is képes megnézni. Vagy mindenkinek a kezébe lehetne nyomni egy zseblámpát és egy sudoku-füzetet, hogy ha mégis unatkozna, legyen mivel elfoglalnia magát. Egyébként meg a szemlenyitó mindig kurva hidegben, latyakos időben szokott lenni – mi lenne ha mindenki otthon maradna, megkapná csatolt fájlként a beszédeket, a youtube-ra felraknák, ahogy az életműdíjasokat felkeresik otthonukban, és a kezükbe nyomják a díjat. Akik meg a legújabb ruhájukat akarták volna megmutatni, csinálnak otthon egy fotót, aztán körbeküldik e-mailben, felrakják a wiwre, a facebookra, a flickrre. Hát nem?
Az is lehet, hogy mindenki csak a kajáért, sütiért ment eddig a megnyitóra. Akkor viszont ki lehetne küldeni egy kis pakkot azoknak, akiket meghívnának. Vagy még egyszerűbb: étkezési utalványokat is lehet küldeni, az nem romlik meg a postán. És akkor szemlesüt, szájbefog, megy a sarki közértbe parizerre, linzerre váltani a kajajegyet. Hazafelé meg kivesz egy Herendi-filmet a tékából.
Péntek este (napnyugta után, naná, az most kb. délután fél kettőkor van) sajtburgert sütöttem. És közben sűrűn emlékeztettem magam arra a viccre, amelynek poénja kb. úgy hangzik: tőlem balra sábát volt, tőlem jobbra sábát volt, de volt középen egy keskeny csík, ahol még nem. Esetünkben a keskeny csík egy tűzhelynyi volt.
Kívülről egyébként nem is látszott, hogy sajtburger, mert a sajt el volt rejtve a húspogácsában (á lá Stahl). De szerintem így is számít.
